Utazás az ismerős ismeretlenbe

Mindenki elnehezült már a bejglitől, pulykától, halászlétől, ajándékoktól, alkoholtól és a családtól? Igen? Akkor itt az ideje utaznunk egy kicsit, na nem Aerovivával vagy ilyesmi, hanem így, biztonságosabban, karácsonyosan, szomorkásan. (Igazából szerettem volna embeddelni ezt a videót, de a Vimeo  nem igazán támogatta a törekvésemet, az ünnepre való tekintettel most mindenféle cifra káromkodástól eltekintek a bejelentés kapcsán.)

Haladóknak pedig utána jöhet Kálló Péter oldalának végigböngészése – én pontosan ezt tettem tegnap este egy utolsó, “fulladásig!” felkiáltással elvégzett, este tíz órás karácsonyi evésroham előtt. Vagy másfél évet mentem vissza az időben, jártam Szerbiában, Dublinban, Edinburgh-ban, Varsóban és Barcelonában, nomeg a Balatonnál, láttam balettos lányokat, furcsa fényvirágokat, teáztam hajnal erkélyeken és néztem havas erdőt, elhagyatott utcácskákat… mindenféle szépséget. Most így, egy dózisban megkapni fesztivált, nyaralást, villámot és vihart, a lehető legjobb év végi ajándékok egyike volt.

Aki ismer engem, vagy Pétert és engem is, az tudja, hogy mi ketten is ismerjük egymást, és esetleg azt is, hogy mindezen túl a képeit is nagyon szeretem. (Kötelező körök – Európa legjobb fotóblogja volt az övé, meg volt már harmadik éppen idén Sajtófotón is, ez persze csak azt bizonyítja, hogy nekem mennyire jó ízlésem van, semmi egyebet, ugyebár.) Az elfogultság ennek szellemében garantált, viszont tegnap este egy kicsit máshogy néztem a fotókat, mint eddig. Ahogy visszafelé haladva fejtettem fel az idő szövetét, előbb jött sok-sok fekete-fehér kép, aztán biciklik hada, utána utaztunk egy sort, majd kinyílt a színek világa, miközben táncosok és teáscsészék időről időre váltottak fel tulipánokat és a csillagos eget és fesztiválok sorát. A letámasztott cangák és vizsgára készülő, kuncogó balettoslányok sorában mintha most kezdtem volna megérteni, mit szeret fotózni Péter, vagy talán hogy mi akarja azt, hogy ő fotózza. Mi az, ami mellett nem tud, vagy akar elmenni, minimálban vagy kétszínben, mindegy is.

Rájöttem még arra is, hogy ritka a portré ezek közt a fotók közt. Sőt, talán egyetlen klasszikus portré sem volt – elnyílt virágok, a redőny vagy a fenyves geometriai szerkezete, egy csokor lufi vagy megtört térszerkezet jött helyette. Emberek azért vannak, de nem arcok – viszont arcok, arckifejezések nélkül is van a képekben rengeteg érzés, és én ezt szeretem igazán Péter képeiben. A spriccelő csap vagy a szomorkás hóesés fog mesélni Nektek is, ha végignézitek ezeket a képeket és a videókat. A blog olvasóinak ezzel az utazással kívánok még egy boldog karácsonyi napot.

Disclaimer: Egy fotó sem az én szellemi tulajdonom, mindegyik Kálló Péter képe, forrás kallopeter.hu. Nagyon ajánlott lekattintani!