Lady Gaga fenekéről, s egyéb látványosságokrul

Az utóbbi hét nap zeneileg kissé sűrűre sikeredett az életemben: először meghallgattam Stinget az arénában, majd már másnap Lady Gaga showjának részese lehettem, aztán három nap kihagyással jött egy novemberi szabadtéri móka, Parov Stelar Fridge-haknija, végül tegnap este a Budapest Bár urániás lemezbemutatója zárta a sort. Vagyis volt szimfonikussá avanzsált minőség, nagyon látványos pop, energiabomba-elektronika és nagyon zene, nagyon dzsessz. Négy teljesen külön világ, de ennek kapcsán most nem arra akarok kitérni, hogy mennyire skizofrén a zenei ízlésem, hanem inkább arra, hogy mit lehetett szeretni és nem szeretni bennük.

Mo-mo-mo-monster

Gaga a kivetítőről

Stingre talán most nem is érdemes kitérnem: az előző poszt elég mélyen elemezte, hogy abban a koncertben az If I Ever Lose My Faith In You elszúrt hangosítása kivételével minden tökéletes volt. Jöjjön inkább Gaga, akivel kapcsolatosan az embernek elsőre mindig magyarázkodnia kell, amit nem is egészen értek. Magam is amolyan guilty pleasure-kategóriába soroltam őt első lemeze megjelenése után, mert hát hogy néz az ki, hogy valaki Lady Gagát szereti? persze most már visszakérdezek: miért is?

Kezdjük a tényekkel. Aki hallotta már minimum YouTube-videón őt zongorakísérettel énekelni, az tudja: ebben a torokban van hang. Amire addig senki nem volt kíváncsi, amíg a huszonéves énekesnőnk nem kezdett el művért locsolni magára patakokban, meg apácajelmezben szadomazoklipet forgatni. vagyis ne legyünk annyira álszentek, hogy azt mondjuk, érdekelne Gaga úgy is, dehát ez valami botrány, mert a tények makacs dolgok. Ráadásul az egész Gaga-jelenség hihetetlenül profi. Magának írt dalok, nagyon szoros, profi munka mindegyikük, a Fame Monster anyaga engem a kilencvenes évekre emlékeztetett – ez az a diszkólemez, ami sajnos akkor soha nem született meg.  Szövegek terén ugyanaz köszön vissza, mint bármelyik mainstream popénekesnél, ez tény, ne itt várjuk mély filozófiát. Gaga terápiás célzatú inkább, legalábbis nálam – annyi energia van minden dalban, hogy az ember kiordíthatja és táncolhatja magából mindazt, ami keserű.

No hypocrites, please

Így lehetett volna ez vasárnap is, ha hajlandó vagyok állóhelyre beruházni – bevallom, komoly anyagi megfontolás végeredménye volt, hogy nem vettem állójegyet, bár filozófiám, hogy a legtöbb koncertnek csakis úgy van értelme. Összességében a show is profi, jól felépített és eszméletlenül látványos volt, ráadásul kvázi élőben MTV-díjakat átvenni nem szoktak az aréna színpadán. (Félreértés ne essék: ezzel annyit mondanék csak, hogy aki három EMA-díjat kap épp, az valószínűleg karrierje addigi csúcsán álló, A-listás sztár, aki nem haknizni jön a dicső napok után tíz évvel.) nekem kicsikt hosszasak voltak az átöltözések közti vetítések és talán kicsit sok volt a szöveg is, ugyanakkor az üzenet – mindenki sztár, nem kell magunk miatt szégyenkeznünk – olyasmi, amire önbizalomhiányos tinik ezreinek szüksége is lehet. És az alakja és arca miatt annyit szidott Gaga még egy dolgot bebizonyított. ország-világ előtt vállalom, hogy bármikor elcserélném a sajátomat arra az izmos fenékre és combra, amije neki van. Megint csak ne legyünk már álszentek – ha Beyoncé, a Gagánál százsor vaskosabb combú és csípőjű, finoman szólva kerek énekesnő szexszimbólum, akkor a szintén a kismellű, nagy fenekű típusba tartozó Gagával mi is a baj? Megmondom, hogy semmi.

Electrohakni a hidegben

 

Parovék - a jobb szélső Max The Sax szívem kicsi csücske (forrás fridge.hu)

Aztán jött a kiahagyás és Parov Stelar, akire bő egy éve találtam rá, azóta ez a negyedik koncert, ahol hallottam. És sajnos minden tekintetben a sereghajtó volt a fellépés: bár reméltem, hogy így lesz, mégsem jött be a táli szabadtéri feeling, ami az én készülékem inkompatibilitását bizonyítja. Persze az más kérdés, hogy hatvan percért megérte-e kimennem a fesztiválra, ennyi jutott ugyanis az osztrák zseniből és zenekarából most Budapestnek. Talán túl élénken élt még bennem a SZIN őrülete, baj lehetett, hogy a nadrágszíjparcellára emlékeztető elosztású fesztiválterületen a színpadhoz sem sikerült közel jutni, de valahogy ez most nem klappolt. Korábban minden Parov-koncert őrült ugrálásba csapott át, ez viszont nyugodt risza-riszában kimerült. A forralt bor ráadásul langyos volt, így aztán egyáltalán nem bántam, hogy fáradtan inkább hazamenni akartam, mint tovább bulizni az éjszakában.

Csakazene

S végül Budapest Bár. Harmadik koncert velük, ebből második az idén. Hihetetlen tehetségek, annyira, hogy az már pofátlanság, és olyan ötleteik vannak, hogy az szemtelen. Most inkább zenéltek, otthon hagyták a rengeteg sztárénekest, Frenket is csak dobolni hívták, Ferenczi Györgyöt pedig egyetlen dalba énekelni, viszont számomra az volt a koncert fénypontja. Mazz Swifttel, egy csodálatos fekete hegedűs-énekesnővel egy Hendrix-számot oltottak a Kaszárnya kaszárnya című népdalba -megtették már a Mrgitszigeti Szabadtéri színpadon is ezt, és ott is futkározott tőle a hátamon a hideg.

Budapest Bárék - promókép

Kicsit más volt a koncert, mint amire számítottam, az énekhang viszonylagos mellőzése miatt, de ezzel így volt a közönség komoly része is. Kísérletező este sikeredett, nem az a zajos fajta siker, ami korábban a Katonában vagy nyáron a szigeten várta őket. Úgy érzem, ez egy másfajta közönséget megszólító zenei anyag lett – a tegnapi este ugyanis a zene címet viselő dupla lemez bemutatója volt. Kérdés, hogy hogyan reagál erre majd a bejáratott közönség, köztük én is. Most még emésztgetem, mazsolázom azokat a pillanatokat, amelyek egyértelműen kiemelkedtek számomra, de még meg kell hallgatni a lemezt párszor ahhoz, hogy igazán tudjam, mit is gondolok róluk. Azzal együtt, hogy megígérték, visszatérnek az énekhez, kétség sem férhet hozzá. A popularitással csalogattak be mindenkit világukba, melynek most egy újabb szeletét is felkínálták. Én drukkolok nekik és magunknak is, hogy ezt is elég ízletesnek tartsuk majd.

A következő zenei kalandsorozatig én pedig pihenek, és az asztalomra néhány könyvet helyeztem erre az időszakra. Háborús tudósító történetei, egy luxusprosti vallomásai és Natascha Kampusch története – más-más szempontból, de azt hiszem, érdekes lesz. Női történetek, remélem, nem csak nőknek. Ígérem, beszámolok!