Sting, Sting, Sting, az jó*

Sosem voltam Sting-rajongó. Van persze néhány dala, amelyet elkerülhetetlen módon megismert az ember, ha rádiót hallgatott az utóbbi tizenöt-húsz évben, de valahogy mégsem. Aztán tegnap este úgy adódott, hogy ott ültem egy telt házas arénában, a színpadon Sting meg a zenekara, és a teljes londoni Royal Philharmonic Orchestra, az alkaloma a Symphonicity turné magyar állomása. Ha nem Stingék dalai szólnak, akkor is érdekes lett volna a rock és komolyzene kombó, zenész múltamból fakadóan főként, így meg aztán főként az volt. Azzal együtt, hogy a Gordon Sumnerként anyakönyvezett énekes barátjának, bizonyos Chris Bottinak köszönhetően a Shape Of My Heart és az If I Ever Lose My Faith In You szinfonikus verzióját a Boston Pops kíséretében meghallgattam párszor.

Az utóbbi dallal nyitó koncert azonban olyan hatást tett rám, amilyenre bevallom, nem számítottam. Szép estének nézek elébe, gondoltam, de hogy ennyire? a képzeletbeli tinta még meg sem száradt a cikken, amit kenyéradómnak írtam, így az abban foglaltak ismétlése helyett inkább csak linkelem, hogy olvassátok el itt – a blogba inkább benyomásokat tartogattam.

Például azt, hogy mennyire lazák voltak Royalék. Steven Mercurio már akkor is szimpatikus volt, amikor telefonon interjúzhattam vele a koncerttel kapcsolatosan, a tegnap estét azonban végigpattogta zenekara élén, akik amellett, hogy várbeli profik, azzal a derűvel játszottak, amit annak idejn annyiszor ki akart belőlünk is csiholni az ifjúsági szimfonikus zenekar vezetője, kevés sikerrel. Mit derűvel… bolondoztak is, egyenesen, amikor a koncert vége felé a látványelem a felpattanó rezes osztag lett, például.

Akár tegnap is készülhetett volna - a sting.blog.hu képe

Aztán volt egészen egyedi koreográfia, Jo Lawry, a vokalista (gyönyörű hang és nő), Dominic Miller és Sting részvételével. A sztorik mellett voltak olyan poénok, mint a vámpírsztorira vett Moon Over Bourbon Street, no és Sting hastáncosnak is felcsapott a Desert Rose-ban. Ahol egyébként Cheb Mami részét legalábbis részben ő énekelte. egyszer hatvanöt, majd húsz, huszonöt perc után vagy hetven percet énekelt, aztán egy kíséret nélkül előadott dallal eresztett szélnek, miután megtapsoltatott, megénekeltetett mindenkit. A közönség pedig tapsolt, őrjöngött, dobogott, azt hiszem, ezt nevezik zajos sikernek. Ha mégsem, akkor nem tudom, hogy mit.

De ami rám a legnagyobb hatást tette, az az énekes arca volt. Minden bizonnyal nem lehet egyszerű elvonatkoztatni egy több mint tizenkétezer fős közönségtől és egy hatalmas arénától, úgy énekelni, mintha intim közegben árulhatná el az ember legbelsőbb érzéseit egy nőnek. Újra elbúcsúzni az évtizedek óta halott apától. Elmondani egy fájdalmas történetet. Stingnek azonban mindez sikerült, mindig ott volt abban az érzésben, hangulatban, pillanatban, dalban, száz százalékban, amit éppen énekelt. Tűzijáték, tánckar, fényorgia és minden egyéb nélkül, szinte minimalista színpadképben.  Őszintén elvarázsolt, valóban hatott rám, maradandó élményt, sőt – életem egyik legnagyobb koncertélményét nyújtotta. És ne feledjük el, hogy előadónk közel hatvanévesen érzi kötelezőnek azt, hogy ne a neve, hanem teljesítménye beszéljen helyette.

 

 

*A megboldogult Danubius rádió spotjában elhangzott mondat családi szállóige