A coolsági mutatómat nem fogja meredeken az egekbe emelni, ha itt és most bevallom – márpedig bevallom -, hogy az elmúlt napokban bizony a Republic születésnapi nagykoncertjének kétlemezes CD-változata is bekerült a lejátszóba itthon. Azt hagyjuk, hogy a konkrét kiadványról mit gondolok (csak egy példa – lehet, hogy ott és akkor, élőben jó ötlet a nyitó verse felét a közönséggel énekeltetni, de szerintem ez nem hangzik olyan jól hanghordozón: nem a nagykórust, hanem a bandát hallgatná ilyenkor szívesebben az ember, de ez persze csak az én véleményem). Az az érdekesebb, hogy a régi Republic-dalok hallatán miért fog el olthatatlan vágy, hogy még vagy tizenötször meghallgassam őket.
Magyarázom a bizonyítványom
Ez konkrétan kazin volt meg - forrás rockdiszkont.hu
Gondolkodtam egy kicsit a dolgon, és a következőkre jutottam – ezzel tudom magyarázni azt az állapotot, amely szín józanul, teljesen önszántamból Republic-hallgatásra ösztönöz.
Kezdésképp: a politikai elborulást hagyjuk most, én igazán akkor szerettem Republicot hallgatni, amikor népdalos zenei köntös és szövegvilág jellemezte a dalaikat (Erdő közepében, Fényes utakon) vagy igazán naiv szerelmes számokat írtak (Szeretni valakit valamiért, A 67-es út, Ha itt lennél velem). Ez a két vonulat mind a mái napig megtalálható zenei ízlésemben, még ha kicsit másként is – mondjuk Goulasch Exotica-féle értelmezésben fogyasztom a népzenét, esetleg csíkzenekarosan, ugyanakkor a balladákra bukom, akárcsak a Jane Austen-jellegű regényekre, szóval nincs semmi látványosság, tessék csak oszlani, miért szégyellném a republicos korszakot?
De a következő indok meghatározóbb része a mindmáig tartó szerelemnek – tagadhatatlanul be tud szippantani a nosztalgia, amit néhány barátom és üzletfelem az emberiség egyik legmeghatározóbb mételyének vél, persze, de én vallom: van abban jó is. Már legalább annyi, hogy van mire visszaemlékezni. A Republic esetében pedig a tinédzserévekbe röpít vissza egy-egy dalfoszlány. Például általános felső tagozatába, amikor a “Ha itt lennél velem, és fognád a nemi szervem”átköltés dalolásával dobtuk fel az óraközi szüneteket. Vagy amikor zenei táborban a hatvanhetes utat énekeltül torkunk szakadtából a szemesi üdülő játszóterén.
A naiva hősnapjai
Tudtuk is mi azt, hogy mi a fenéről szóénak ezek a dalok? Nem, dehogy. És most, visszagondolva épp ez volt benne a szép. Sose ébressz fel, ha más dala szól, meg szeretni valaki valamiért, meg mint egy kisfiú, ha nem hiszi el, hogy most már menni kell – minden területen kifejezetten későn érőként ezek az érzések még jóval előttem voltak, amikor dalba öntve hallgatgattam őket, naivan.
Árva szívem annyira fáj – ez akkor még csak marha jól hangzott, azóta jött néhány év, ami rendesen meg is töltötte jelentéssel. De most, Republicot hallgatva és bő egy évtizedet, inkább másfelet visszaszáguldva az időben annyira furcsa, és mégis jó visszagondolni arra a kislányra, akinek fogalma sem volt róla , hogy miről is énekel a bárd a dalban. Ez persze bármelyik másik műfajhoz, énekeshez, dalhoz is kötődhetne, de nekem valamiért a Republic lett az, ami – lehet, hogy a Kispál nagyobb fokú érettséget kívánt meg, vad rocker meg sosem voltam, Tankcsapdára pedig rázhattam volna hosszú hajamat bármikor. Az angol dalszövegeket akkoriban nemigen értettem, szóval maradt a naivkodáshoz a Republic, és az, hogy elképzeltem, mi mit jelenthet – ma pedig már pontosan tudom.
Még egy népdalszerűs…
Levél húsz év múlva…
Ahogy most hallgattam ezeket a dalokat, az is eszembe jutott, mivel ragadhatom meg leginkább azt az egykori önmagamat, akire a Republic emlékeztet, aki miatt még mindig megfognak ezek a dallamok. Tizenhárom éves voltam, amikor magyarórán a Levél húsz év múlva feladatot kaptok. (És már csak három év, hogy a húsz év múlva is bekövetkezzen, te jó ég…). Vidáman és lelkesen kaptam pennát, hogy akkori plátói szerelmemnek, a zenekar első hegedűsének szüljek papíron két gyermeket, természetesen egy fiút és egy lányt, és még el is neveztem őket. Akkor még nem tudtam, hogy nem vesznek fel biológia tagozatos gimnáziumba, így naná, hogy orvost csináltam magamból, és arra is emlékszem, hogy a családi autónk SAAB volt (valószínűleg hallottam valahol, hogy azok svédek és nagyon biztonságosak).
Egy darabig pirultam, ha visszagondoltam a levélre – még mindig megvan az asztalom mélyén, egy mappában, a kék alapon csíkos papírba burkolva -, de ma már csak nevetek inkább, és tetszik, hogy egykor ilyen naiv is voltam. Meg persze fáj, hogy Csipkerózsika egyetlenegy álma sem vált valóra – mondjuk a SAAB nem izgat, és talán a kórházi meló hiányát is kibírom, de legalább egy morzsányi álom megvalósulhatott volna. Ez a zene pedig azokba a naiv évekbe röpít vissza, amikor még minden lehetségesnek tűnt, sőt, mi több, ez a világ volt a lehetséges világok legjobbika. Tudom, hogy oda már nem lehet visszamenni, de ha a jégvirágos ablakot egy kicsit megdörzsölöm, be tudok pillantani ebbe a szobácskába is. Mielőtt megint bozótvágó kést ragadok, hogy kimenjek a nagyvilágba, ez azért jól esik.
Iránytű 
Hozzászólás