Tíz fontos film

Lassan egy éve, hogy életem egyik meghatározó mozis élménye, az első teljes estés IMAX 3D-film, az Avatar a mozikba került, jutott eszembe ma teljesen véletlenszerűen. Ennek kapcsán csokorba szedtem azokat a filmeket, amelyek az utóbbi években nagy hatást gyakoroltak rám, így vagy úgy. Szigorúan random sorrendben, úgy, ahogy eszembe jutottak, nem bemutatásuk időrendjében, vagy esetleg aszerint, hogy mennyire tetszettek.

Avatar

Kezdjük akkor az apropóval – rég vártam már egy mozifilmet a korábban Magyarországon bemutatott az egyórás IMAX-ismeretterjesztők sora után, akár 2D-ben is, mert kíváncsi voltam, hogy a valóságban mekkora élmény lesz az ahhoz képest, amit elképzeltem. A kulcsszó az élmény – az Avatart megnézni ugyanis szó szerint az volt. Mondják sokan, hogy a történet gyengécske, de azok a képek és színek három dimenzióban engem elvarázsoltak annyira, hogy miközben tudtam és éreztem, hogy ez “csak” mese felnőtteknek, az összhatás mégis magával ragadott. Semmilyen gondom nincs a 3D-vel, hallottam ott is, hogy többen rosszul voltak a majd háromórás film közben, de nekem ez elmaradt, szerencsére. Viszont libabőrös lettem, a hideg futkározott a hátamon, annyira szépségesek voltak a jelenetek, annyira az érzékekhez szólt a film – és IMAX-ben ezt kell csinálni, olyan filmzenével, amilyen nekik is volt. Nem is néztem meg azóta többször az Avatart, nem akarom lerombolni az élményt. A legjobb az lenne, ha újra beülhetnék a hatalmas vászon elé… Köszönöm, James Cameron!

A tökéletes trükk

Valahol itt kezdődött a Hugh Jackman-fétis, minderről pedig Chris Nolan tehet. A Jackman és Christian Bale főszereplésével két rivális bűvészről készített kosztümös film állandóan meglepetésekkel szolgált, és folytonosan ébren tartotta a néző figyelmét, mert a címhez híven tökéletes és trükkös is volt. Nemigen tudok úgy írni róla, hogy ne spoilerezzek, de azért megpróbálom: a tökéletesen dolgozó bűvészhez hasonlóan Nolan is igyekszik illúziók közt ringatni nézőjét, ugyanakkor miközben bemutatja, mibe is kerül igazából egy valódi illúzió felépítése, az utolsó képkockákkal fityiszt is mutat a nézőnek. Igazi varázslatról volna szó, vagy arról az illúzióról, amit Bale karaktere megtestesít az egész film során? A zseniális színészek, köztük Michal Caine mellett azért volt korszakos élmény nekem ez a film, mert szinte lehetetlen úgy megfejteni, hogy száz százalékosan biztosak lehessünk az igazunkban.

A Faun labirintusa

Egyedül láttam a filmet, egy sajtóvetítésen, és annyit sírtam rajta, mint filmen korábban talán soha. Az a csodálatos, látomásos világ, amelybe Ofelia a spanyol polgárháború kegyetlen valósága elöl menekül, olyan dekadensen gyönyörű, olyan bizarr, végül pedig olyan szívszaggatóan szép és fájdalmas, hogy ezzel a filmmel Guillermo del Toro örök csodálójává váltam. (Nem említve a tényt, miszerint szerencsére feliratos kópiáét láttam, így a spanyol nyelv szépségeit is volt alkalmam élvezni.) Javier Navarrete filmzenéje csak hab volt a tortán – amikor csak hallom, kiráz a hideg.

Másnaposok

Nem maradhat ki a tavalyi év politikailag inkorrekt szenzációja – nem gondoltam, hogy ez a fajta humor lehet valóban élvezhető, mindenféle testnedvek meg altáji poénok nélkül, és de! Hatalmas tisztelet Todd Phillipsnek, aki ráadásul tökéletes színészgárdát hozott össze a filmhez. Nagyon rég nevettem annyit, mint ezen a filmen, alig várom a következő részt, persze attól félve, hogy eltolják…

A család kicsi kincse

Talán még nagyobb meglepetés volt, mint a Másnaposok: egyszerre nagyon ironikus és cinikus, ugyanakkor bővelkedik olyan jelenetekben, amelyeken azért kell nevetni, mert ha nem tesszük, akkor zokognunk kellene. Egy enyhén szólva diszfunkcionális család (a sikeréhes apa, a hátébé anya, az anya meleg, nemrég öngyilkosságot megkísérelő testvére, a némasági fogadalmat tett fiú, a túlsúlyos, gyerekszépségversenyre készülő kislány és a drogokat és pornólapokat kedvelő nagypapa) együtt indulnak A család kicsi kincse szépségversenyre, de út közben semmi sem úgy sül el, ahogy kellene, és konfliktus konfliktusra rakódik egy – mondjuk ki – elcseszett kis csapatban. A bizarr kalandok sora után végül azonban mégis csak kiderül, hogy akármennyire is elszúrt egy csapat ez, mégiscsak egy család ők. A szeretetnek pedig nagyon bizarr formái is léteznek. Szóval aki nem tökéletes családba született, vagy tudja, mi a humor, annak ez csak tetszhet. Rám mind a kettő igaz.

A sötét lovag

Sosem voltam Batman-rajongó: megnéztem a filmeket, de egy gumialsógatyás szuperhőst kevéssé tudtam komolyan venni. Addig, amíg nem jött A sötét lovag, amiért aztán rohantam a DVD-megjelenés első napján a boltba. Valószínűleg azért, mert itt nem egy hősről, hanem egy hősszerepbe kényszerült emberről szól a fáma, olyasvalakiről, aki vívódik és téved is időnként. Megint Nolan, megint Caine és megint Bale, aki lehet, hogy Batmanként hörög, viszont – mindamellett, hogy nem, különösebben nem kedvelem, mindössze elismerem, hogy nagyon tehetséges, bármekkora paradoxon is ez – a lehető legjobb választás volt erre a szerepre. A legzseniálisabb filmek egyike A sötét lovag, olyan atmoszférával és sötét képi világgal, ami sokáig megmarad az ember emlékei közt.

Sherlock Holmes

Kicsit kakukktojás – lényege, bevallom, gyenge női mivoltomban keresendő. Mindössze a Robert Downey Jr. iránti, immár kiolthatatlan rajongást kaptam Guy Ritchie filmjétől – no nem mintha ez nekem nem lenne elég! Régi Holmes-rajongóként fontos film lett volna ez Holmes nélkül is, akinek alakját új dimenzióba emelte Robertem. A zűrös, nagyon intelligens és ellenállhatatlanul sármos alaptípus pedig mindig is gyengém volt, bevallom.

Véres gyémánt

Elgondolkodtató film és nálam a legnagyobb favorit Leonardo DiCaprio dolgai közül – az emberi vérrel beszennyezett gyémántokról, a gyerekkatonákról, egy vérengzésben élő országról és az európaiak képmutatásáról is szól, és persze valahol arról is, hogy a média, amelynek picike kis összetevője én is vagyok, mit ér, vagy mit nem ér. Persze erőteljesen rájátszik az érzelmi töltetre, de ez sem baj, egyáltalán. Plusz ismét csodálatos zene párosul a hasonló tájakhoz és az emberi kegyetlenség legdurvább pillanataihoz.

Da Vinci-kód és Angyalok és dámonok

Az első film után kezdtem el Dan Brown-t olvasni – nagyon megkapott azzal a képességével, ahogyan komplett öszeesküvéselméleteket rak össze, hihető és emészthető formában -, a második pedig elérte, hogy megbékéljek Tom Hanks-szel, akit addig nem szerettem, Ewan McGregor előtt pedig sokadszorra emeljem meg a kalapom. Ezek olyan nagybetűs kalandfilmek és thrillerek is egyben Ron Howardtól, amelyek a székbe szögeznek, ha ciki ez egyesek szerint, ha nem.

A lista persze folytatódhatna még: az Eredetet csak azért nem soroltam fel itt, mert Nolannek lassan már szobrot kellene emelnem, a Viharszigetben nem vagyok teljes mértékben biztos, hogy itt van-e a helye, és akad még rengeteg további kedvenc, de ezek vita nélkül a legnagyobbak. Itt lenne az ideje, hogy újabb iratkozzon fel a sorba, valami igazán friss… Szóval tessék egy nagyon ütős filmet csinálni, mert idén ez csak egyetlen embernek (oké, virtuális Nolan-szobor felállítva) sikerült!