Fordítás és ferdítés

A munkám az utóbbi napokban úgy hozta, hogy az átlagosnál többet kellett fordítanom angolról magyarra, így töményebb dózisban kaptam azt, amit szeretek, és amit nem szeretek ebben. Alapvetően jó móka fordítani, és kihívás is egyben, hiszen nem csak olyan szövegekbe botlom, amelyek semmi újdonságot nem tartalmaznak, és hát jó pár olyan szakszó is adódik egy-egy passzusban, amelynek létéről még magyarul sem tudtam. Illetve ott van az, amit én a fordítás, vagyis talán inkább magyarra való átültetést kellene mondanom, arany- és alapszabályának tartok: nem tükörfordítást kell készíteni, hanem ízes, magyar fordulatokkal kell(ene) jól formált, kerek mondatokban visszaadni azt, ami az eredetiben leíratott. Míg az angolnak – szerintem – olyan legóra hasonlító elemei, paneljei vannak, amelyeket művészien lehet összeilleszteni, és ebben élvezetet lehet lelni, addig a magyar sokkal költőibb nyelv, és a kettő különbözőségével való játékot én, személy szerint, imádom.

Azért ennél jóval több a dolog... forrás tothepc.com

Akkor lássuk a fordítás pro és kontra oldalát.

Szeretem, mert….

Tényleg tanulok. Tudtátok, hogy a planktonok bocsátják ki az oxigén hetven százalékát? Az azért nem semmi! Az új kínai utasszállító meg egy tankolással 5555 kilométert tud majd repülni, de csak 2016-ban emelkedik az első gép a levegőbe a sorozatból.

Szerintem kifejezetten kreatív munka, tekintve, hogy akaratlanul benne van a fordító is a magyar szövegben. Lehet törekedni arra, hogy ne saját szófordulataidat alkalmazd, de mégis legalább negyven-ötven százalék Szonja, amit fordítok.

Szókincsépítésre tökéletes.

Nekem ez is flow-tevékenység: ha elkap a gépszíj, olyan a szöveg, ami már alapvetően jó alapanyag, és elkapom a fonalat, akkor csak úgy száguldoznak ujjaim (mind a négy, amivel gépelek:) a billentyűzeten, és élvezem, amit csinálok.

Nagyon büszke tudok lenni egy elkészült jó fordításra, amikor az anglicizmusok helyett sikerült megfelelő magyar kifejezéseket találnom.

És néha nem szeretem, mert…

A grafikonok idegtépőek. A tömör angol mondatszerkesztés három és fél soros szösszenete megizzaszt, és grafikonnál nem lehetsz hosszabb, mert nem férsz ki.

Szakszavak. Ááááá.

Ha olyan területet érint a szöveg, amihez eléggé halványlila dunsztom sincs, az komoly stresszfaktor, bármikor félrefordíthatok akármit, anélkül, hogy észrevenném, és van, hogy ilyen munkát kapok, mert meg kell csinálni azt is.

The other way around

A magyarról angolra fordítás már nehézkesebb: az angol nem birtoklom olyan szinten, természetesen, mint a magyart, így ott állandó a félelem, miszerint a nyelvtani szerkezet nem lesz jó (a szavakat meg lehet találni hozzá, ez a kemény dió, nem más). Ugyanakkor az is flow-élmény, ha hirtelen elkezd jó lenni velem a nyelv, valahogy jönnek a kifejezések, a mondatszerkezetek, és akkor tényleg elhiszem, hogy az a felsőfokú vizsgapapír nem csak szobadísz. Beszélt nyelvben dettó – ha elkapom a ritmust, szofisztikált vagyok, mint Vilmos herceg egy teadélutánon, de ha nem, mekegek-makogok, és rém kellemetlenül érzem magam. (További, friss pervezió: imádom az akcentusokat, tájnyelvi szavakat, még ha nem is értem őket…)

Összességében véve szerintem a fordításhoz nagyon biztos magyar nyelvérzék, tudás, szókincs kell. És nyugalom, mert úgy tud az ember gondolkodni igazán azon, mit ír le, az valóban magyarul van-e, adekvát-e (mert a stílusrétegek keverése is főbenjáró bűn ám, van könnyed entertainment-nyelv, meg van üzleti ridegség, és nem mindegy, hogy sztárral vagy politikussal beszélt a kérdező). Ehhez is kell érzék, felismerőkészség. És kéne tárgyi tudás is, ami nálam sajnos nem minden terület esetében van meg, bár nem tudom, lehet-e mindenhez érteni (de költői kérdés ez…). Mert ha Szomáliát Ázsiába teszi az ember tájékozatlanságból, az eszméletlenül kínos tud lenni.