Szonja látta, olvasta, hallotta, és mondja, mondja, mondja.

Vasárnap.

Hajnalban felébredsz: nem tudod, hogy a szád szárazsága, vagy az ellenállhatatlannak tűnő pisilési inger keltett fel. Megfrodulsz balfelé, aztán jobbfelé, befúrod az orrod a finom, szerelemillatú tarkóba, de mégis muszáj felkelni. Narancsszörpöt iszol, a fürdőszoba köve hideg a talpad alatt, sietősen és nyakig bújsz vissza a paplan alá, azzal a jóleső tudattal, hogy reggel nem kelt a telefon. Szorosan hozzásimulsz.

Vasárnap. Munkával.

Felébredsz, és tudod, hogy nem akarsz kimenni se inni, se vécére, mert vissza kéne aludni, mindjárt kelni kell, és ha ez most nem sikerül, akkor épp akkorra húz legmélyebbre az álom mocsara, amikor Nokia-kolompolásra kellene kelned. Forgolódsz, aztán épp akkor húz legmélyebbre az álom mocsara, amikor Nokia-kolompolásra a legkevésbé szalonképes gondolatok kíséretében ébredtek.

Szundi.

Szundi.

Ez lesz az utolsó szundi.

Most már tényleg.

Pánikszerű rohanásban ébredsz, fél órával azelőtt, hogy tusolva és reggelizve ki kéne lépnetek az ajtón.

Vasárnap. Munkával. Macskával.

Nem tudod, hogy valami gyanús csörgésre, vagy a szokásos reggeli dolgokra ébredsz hajnalban. Amikor elindulsz a vécé felé, cicád mörrenéssel, tarkóig gömbölyített farokkal pattan fel – végre felkelt a háziembere, hogy az történhessen, ami a legszebb dolog az embertartásban: reggelit adjon neki! A lábad körül köröz, miközben csalódottan tapasztalja, hogy megint csak nyamvadt, kiengedt körmökkel dagasztó praclija alatt idegesen vonagló tested keltett fel, ami nem is jó semmire Nem hagyod, hogy nyalja, karmolja vagy harapja. Visszafekszel, ő pedig úgy dönt, követi a példád.

Nem a visszafekvőset. Az almában dolgát elvégezve körülbelül negyvenkét percig ás, ezt a parkettán és az alom falán (???) kiegészítő gyakorlatokkal megspékelve. Miután a felkavart portól szilikózist kapott, negyed órás tüsszentőrohamot produkál az alomban, majd otthagyja. Megpillantja ugyanakkor a tükrös szekrényt, ahova sosem engeded be a frissen mosott ruhákon fekete szőrt elhelyezni, így elkezdi kaparni a tükröt.

Még nincs hét óra, de felkelsz és megeteted.

Nyolckor kolompol a Nokia. Szundi.

Szundi.

 

(Imádom a macskákat, egyébként)

Sorsa ismeretlen

Pénteken ismét Budapesten – az azutáni napokban pedig Szentesen és Békéscsabán – járt a német művész, Günter Demnig. Csak a név keveseknek mond valamit, de ha elárulom, hogy ő helyezi el a holokauszt áldozataira emlékeztető botlatóköveket több mint tíz országban, valószínűleg többen érzik majd magukat közel ahhoz, amit képvisel. Alkalmam volt találkozni és beszélgetni vele, és alkalmam volt látni azt is, hogy Budapesten hogyan tűnik el röpke huszonnégy óra alatt egy botlatóköve. Szégyenszemre.

Demnig klumpában, cowboykalapban, farmeringben dolgozik, egyik térdére erősített térdeplővel. Otthonról hozza a köveket – ezek tízszer tíz centis betonkockák, tetejükre rögzített fémlapokkal. Rézlapokkal, egész pontosan, a helyszínen ezek lesznek majd látványosak, a betonkocka az aszfaltba süpped.Minden egyes kocka a holokauszt egy-egy áldozatának állít emléket – zsidóknak, romáknak, homkszexuaálisoknak, mindenfajta üldözöttnek, válogatás nélkül. Egy megkeresés kell csak ahhoz, hogy otthonában elkészítse a követ, amelyre az adott ország nyelvén kerül felirat, aztán elvigye az áldozat szülőhazájába. Oda helyezi ki a kis emlékműveket, ahonnan az áldozatot elhurcolták. Hogy aztán egy haláltáborban lelte halálát, vagy sorsa ismeretlen, esetleg öngyikos lett, vagy mi egyéb történt vele, azt is leolvashatjuk a kövekről, ha szűkszavúan is.

Félszegségig szótlan hatvanas férfiről van szó, aki szinte némán teszi a dolgát. Szerszámokat, vödröket vesz ki a piros kisteherautóból, aztán krltával, határozott mozdulatokkal rajzolja körbe a botlatóköveket. Felvágja a járdát, száll a por, rajta sem maszk, sem szemüveg nincs, csak füldugót használ, aztán kivési az üreget. Precízen, mint egy mesterember, helyezi el a köveket, készséggel beszél arról, hogyan és mikor kezdett el ezzel foglalkozni, és aztán az áldozatok jelen levő családtagjaival is szívesen vált néhány szót. Az év kétharmadában ezt csinálja, mára ez az élete.

Amikor az ötödik kerületben láttuk botlatókövén dolgozni, a hölgy, aki édesapjának apja és nagyapja emlékére kért tőle köveket, aggodalmat fejezett ki amiatt, hogy mi lesz, ha a sajtóban megjelenik, merre is találhatók a kövek. Mi ingattuk a fejünket: persze, szomorú és aggasztó a neonácizmus hazai helyzete, de egy ilyen diszkrét, rézszínű, tízszer tíz centinyi tér maradhat sértetlen. Nem is teljesen értettem talán őt, egészen másnap estig.

Véletlen, hogy nemcsak egykori otthonomtól néhány méterre, mostani lakásomtól egy utcányira, hanem második otthonom kapujában is letett Demnig egy követ. Aznap este és másnap reggel láttuk, másnap estére azonbana rézlapnak lába kélt. Reméltük, hogy valaki csak lekente a még vizes masszával, de hiába igyekeztünk felkaparni, a botltókő eltűnt. Nevetséges mennyiségű réz, fémtolvajnak piti, aki ilyet elvitt. Sajnálom, hogy akkor, amikor eszembe jutott, nem fotóztam le, így legalább ennyi emlék maradhatna egy emlék után. Nem értem, ki és miért tehette ezt.

A névre nem emlékszem, csak arra, a táblácska alsó sora ennyi volt: sorsa ismeretlen. Akárcsal a botlatókőé.

London – vágyak

Mivel nagy kedvenc a téma, gyorsan akartam folytatni is. Ahogyan azt korábban beígértem, sorra veszem mindazt, amit még nem láttam, de szeretnék, meg azt, amit már igen, és örök kedvenc, így ajánlani akarom.

Tervek

Először is a Parlament. Ez megint csak egy kicsit bonyolultabb, mint egy alap-látványosság, mivel működő parlamentről van szó, ahol nyáron lehet sertepertélni rendes nyitav tartási időben, viszont egyébként csak szombatonként tartanak hetvenöt perces túrákat, tizenöt fontért. Ugyanakkor pont október első felében leszek kinn úgy, hogy a kinttartózkodásba egy szombat is beleesik, szóval meglátjuk.

A Parlament

Britain At War Experience: már néhány látogatással ezelőtt kinéztem magamnak, de eddig nem sikerült még eljutnom ide. Óvóhelyek mellett alapjában véve azt mutatja be, hogyan éltek a londoniak a II. világháború ideje alatt, 14,5 fontért (ha az ember előre foglal online, ez 12 fontra esik.)
Londoni közlekedési múzeum: aki közelekedett már a londoni doubledeckerekkel, vagy tudja, mi a különbség a pesti meg a londoni metró között, az jó eséllyel hozzám hasonlóan kíváncsi egy ilyen kiállításra is. Már majdnem sikerült eljutnom egyszer ide, de aztán végül mégis kimaradt. 13,5 font a belépő. (Azt azért látni, hogy sajnos nem olyan olcsó móka múzeumba járni Londonban. Vannak ingyenesen látogatható szuper tárlatok is, mondjuk a Natinal Portrait Galleryben láttam már korábban a királyi családról festett nagyszerű képeket, viszont ami különlegesebb, oda van belépti díj, és hát ez ugye messze nem a plafon, a Tussaud’s – bár nem múzeum – ennél sokkal borsosabb árral operál.)

Emirates Air Line: az olimpiai tiszteletére épített függővasút, amely az O2 mellől repít át a Temze fölött. Simán használható Oysterrel is, egy útra 4.30-ba kerül, ami nem kevés, de azért nem megfizethetetlen.

A realitás talaján maradva egyelőre ezeket tűztem ki magam elé, valószínűleg ezeket sem fogom idén kipipálni, egyszer még megyek ugyan, de mivel nem nyaralásról van szó, szerintem egynél több ilyesmi tutira nem fér bele.

Kedvencek

És akkor lássuk, hogy szerintem mit ne hagyjon ki az, aki Londonba látogat.

Az olcsóbb végéről indítva: egy hajóút a Temzén a menetrend szerint közelekdő katamaránokkal, az O2-től egész a London Eye-ig. Ha az embernek nincs bérlete – azaz Oyster Cardja – akkor 9,50 egy jegy, ha van, akkor ennek harmadát elengedik. Olcsóbb, mint városénző hajóra jegyet váltani, szép időben lehet kinn ülni a végében, szabad levegőn, van wifi és büfé, élményszerű, ajánlom!

Ilyen a katamarán végéből a perspektíva, vagyis ilyen is

Bármelyik pubban egy cider és egy fish and chips, ilyet kombóban 9 font körül megkapni a belváros közepén. ÉS! Múltkorjában a nem olyan olcsó Angus Steakhouse-ban, a Leicester Square-en ezerszer vacakabb fish and chipset ettem, mint bármelyik pubban előtte.

Szendvics a Marks and Spencer simply food-ból, majd a napszaknak megfelelő itallal irány egy park. Minden park. Bármelyik park. (A saláta is ér.) Rossz időben egy könyvesbolti Costa felkeresése az alternatíva.

Sherlock Holmes Múzeum. Persze én rajongó vagyok, de ha a Baker Street környékén járunk és kicsit is érdekel bennünket a dolog, érdemes a 221/B-be látogatni. Conan Doyle regényeihez híven rendezték be, nekem nagyon tetszett annak idejn, és amellett, hogy beleélhetjük magunkat egy Holmes-sztoriba, még azt is láthatjuk belülről, hogy milyen egy klasszikus londoni, régi ház. A belépő 6 font, ez egyáltalán nem sok. Nagyon szuper kis szuvenírbolt vár egy ajtóval arrébb mindenkit.

Két drágább ajánlat érkezik: előbb a Madame Tussaud’s. Érdemes benézni egyszer, még ha borsos is az ár, mert nemcsak a trendi sztárok viszabábui vannak itt, hanem a filmművészet klasszikusait is elhelyezték, és a végén nagyon szuper 4D-s vetítések zajlanak (aktív székeke, fúj a szél, meg 3D-élmény, tényleg emlékezetes)! Annak, aki hajlandó egy kicsit gyerekbe visszamenni, érdemes előre váltani jegyet, így alig több 22 fontnál, a helyszínen ez egész 30-ra kúszik fel. A kijáratnál van egy szeniális hamburgeres, aki éhes, ott egyen!

Azután pedig London Eye. Szép időben, ha nem vagyunk bezártság- vagy magasságiszonyosak, ki ne hagyjuk. Az árskála 17-37 font között ugrál, attól függően, mennyire akarunk sietni, vagy mennyire szeretnénk rugalmas jegyet vásárolni. (Lehet persze Tussaud’s-val, meg akár hajókázással kombinált jegyet is váltani, ez esetben nagy kedvezményeket kaphatunk az egyes jegyekre.) Körülbelül 30 perc alatt ér körbe a kerék, 135 méter magasban leszünk a csúcsponton.

London a Szemből fotózva.

És még egy ajánlat a végére – a Szent Pál Katedrális. Nem szeretem, ha fizetni kell azért, hogy az ember egy templomba beléphessen – szerencsém volt, mert épp mise zajlott, amikor két éve benn voltam. Ennek azért is örültem – amellett, hogy nem fizettem – mert a gyertyák illata és az éneklő kórus valami megfoghatatlan nyugalommal töltöttek el. Aki teheti, akkor menjen, amikor épp mise zajlik. Nem fotózni, és lenémított telefonnal, persze, hanem azért, hogy megszállja a hely csodás hangulata.

Persze rengeteg dolgot sorolhatnék még, de nem a “kötelező” látványossággokkal akarom traktálni az olvasót, hanem azzal, ami nálam a leginkább bejött. Kinek van még kedvenc látványossága Londonban?

Veronic/ka

Nem ismerek túl sok művészembert – annak dacára, hogy bölcsész volnék -, így aztán amikor olyasvalaki kerül a radarom hatótávolságába, akire ez a szikár leírás illik, kiemelt figyelemmel kísérem, amit csinál. Már ha jó. És Árvai-Illés Emese bandájával, a Black Nail Cabaret-vel valami egészen jót csinál. Várva várt első nagylemezük, az Emerald City már megjelent egy ideje, a digitális verzió után fizikai formában is. Akkor írtam már róla kenyéradómnál, így ezt nem ismételném meg. Van viszont azóta egy újabb érdekesség a bandával, vagyis a bandával és Emkével kapcsolatosan. Kiadták ugyanis egyik dalukat, a Veronicát kislemezként is. Szokatlan formátumban: a korong mellé jár egy kisregény is az énekesnő tollából. Itt a Veronica klipje, lehet ezt hallgatni addig, míg az olvasást folytatod, jó?

Szóval meglehetősen konkrét hangulatot idéz maga a zene is, ehhez egyértelműen ütős anyagot lehetett csak csomagolni írásban. Nem is történt más: a megkésett születésnapi ajándékként Vaddi által kezembe nyomott kisregényt nemrég elolvasva bizony láttam a képzeletbeli tizennyolcas karikát. Emke már a Vaddival közösen jegyzett Csak a madarakban is bizonyította, hogy a szavaknak nemcsak dalszövegben mestere – tény, hogy egy alaposabb lektorálás javíthatott volna még a Veronikán (kisregényként k, dalként c van a névben), de ez nem sokat változtat azon, hogy az írás – amelyet magamban pornovellának kereszteltem el – üt.

A főhős – akárcsak a klipben – két nő, a titkozatos Tina és a bevállalós Veronika, aki erotikus masszázzsal keresi kenyerét. A lány rátalál Tinára és felkarolja, közben pedig beleszeret. Minden szégyenlősség nélkül festi elénk szerzőnk a ketttejük közt lejátszódó túlfűtött pillanatokat, épp olyan erőteljesen, mint ahogy később majd felfedi mindkettejük titkait is. Zabolátlan és szégyentelen, erőszakos és vad, tabuk nélküli erőszakról és szexualitásról mesél az írás, amely nem céltalan pornó, komoly lélektani csavarral zárul le.

Marketingfogásnak sem rossz ilyen extra körítéssel kislemezt kiadni, de magában az ötlet is nagyon tetszik nekem, mint betűk szerelmesének. Hogy kifejezetten a dalhoz íródott a kisregény, az érezhető minden során. Jó azt is látni, hogy a lányok mennyie összenhagolnak mindent: vizuál, klip, szöveg és zene abszolút egységet képez náluk, mindig újabb puzzle-darabot pattintanak be a képbe, amely lassan valóban teljes lesz majd így róluk. Én már csak azt szeretném látni, hogy ezzel komoly áttörést is elérhessenek.

Ti mind egyéniségek vagytok!

Nem feltétlenül lesz ez életem legnépszerűbb bejegyzése, de a múlt héten kétszer is szóba került a mobiltelefónia fejlődésével párhuzamosan előretörő mobilfotózás és annak mostani trendjei. Igen, Instagram, és igen, azonnali megosztás. A másodikkal semmi bajom, a mindenre ráhúzott zöldes-industrial layer és az újabban hódító, elmaszatolós, “úgyse-lesz-olyan-minta-lenne-mélységélesség-de-legalább-látszik-hogy-iPhone-készítette” effekt engem zavar.

Van nekem is androidos telefonom, amivel ugye már instagramozhatnék, de nem töltöttem le az alkalmazást. Bevallom, elvből, mert ki sem akarom próbálni. Én azt gondolom, hogy bármilyen eszközzel is fotózunk, magunkból és képességeinkből kell megpróbálni kihozni a maximumot. Persze más egy tükörreflexessel fényképezni, mint a Samsung Galaxy Minimmel, de a szoftveres rásegítés nem műfajom. A zöldindusztriál meg a kamumélységélesség annak az illúzióját adja hétmilliárd földlakónak, hogy ő fotóművész, az meg ugye nem lehet.

Gondolom, az Instagram vs. Hisptamatic olyan, mint a Gandalf vs. Balrog... -  forrás: maclife.com

Gondolom, az Instagram vs. Hisptamatic olyan, mint a Gandalf vs. Balrog… – forrás: maclife.com

Leszögezem – én nem vagyok fotós, nyilván a blogon közölt képeken is látszik, hogy nem profik. Vannak köztük bridge géppel és jobb kamerás mobillal készítettek is. Szívesebben gondolkozom egy másodperccel többet kattintás előtt, mint a számítógép vagy később a mobil képernyője fölött. em hiszem azt sem, hogy szinte minden típusú képhez illő lehet ugyanaz az effekt, az a zöldes. Már hogyan lehetne? Ugyanakkor mennyivel egyszerűbb azt rátolni, mint bármi mást csinálni.

Biztos vagyok abban, hogy sokakat a fotózás felé mozdít el egy ilyen lehetőség – kérdés, ez jó-e alapvetően. Mert lehet, hogy akikben tehetség van, azok csak ellustulnak a szigorúan kocka alakú, széteffektezett könnyed professzionalizmustól. A könnyed sikert hozó divattól. Ahelyett, hogy rászánnák magukat arra, hogy egy kicsit elmélyedjenek valamiben, és sokkal jobbat, többet hozzanak ki magukból. Akinél meg csak egy plusz layer viszi el a hátán a fotót, nos, ott jó az, ha valami elviszi a hátán azt?

Érdekes kérdés ez, azzal együtt, hogy mióta jókamerás mobillal járom az utct, van, hogy Facebookon én is képekben mondok el valamit, és az emlegetett lustulás engem is elért, ha másképp is. Annál, hogy a kamerán kitanuljam, mik a lehetőségeim egyszerűbb csak a mobilt nyomkodni, míg az akksi másképp nem dönt. Sokadszorra már, de ismét elhatároztam azt is, hogy beleásom magam jobban is a dologba. Már csak azért is, mert talán azok a képek, amelyekre büszke vagyok kompozíció szempontjából, egész biztosan jobbak is lehettek volna, ha a gép van a kezemben, és kicsit jobban is értek hozzá.

Hogy mondod? Rukkola?

Bő két hónapja új szórakozása van a magyar internet kömyvmoly felének. Online könyvcserélde, azaz a Rukkola kínál alternatívát mindenkinek a könyvtárra vagy a pdf-ben letöltött illegális ponyvára. Itt ugyanis szemet szemért helyett könyvért jár könyv. Ingyen, vagy postaköltség-áron. Bizony.

Így megy ez a Rukkolán

A rendszer használva egyszerű,még ha első olvasatra kicsit nehezebben befogadható. Regisztráció után – ez eddig Facebookkal volt megoldható, már működik a “sima” is – csatalkozunk a közösséghez, ahol megunt, de jó állapotban levő könyveket – nem Romana-füzetet, nem e-bookot – tölhetünk fel (a moly.hu adatbázisának segítségével). Ez a rukkolás, mivel előrukkoltunk valamivel a közösségnek. Regisztrációkor autmatikusan jár nekünk egy könyvszerzési lehetőség – azaz happolás, elhappolhatunk valamit. A további happokért azonban muszáj rukkolni.

Egy rukkolásért öt pont jár összesen – egy feltöltéskor, négy pedig, ha valaki elhappolta a könyvet, és át is adtuk neki. Magához a happoláshoz pedig kell happolási lehetőség – ebből hármat kapunk miden átadott kötet után – meg öt pont. Vagyis rukkolásonként jár három elméleti happ, meg öt pont, ami ezek közül egyet valóra is vált. A többi happlehetőséget például a már feltöltött de el nem happolt, könyvekért járó egy pontokból aktiválhatjuk. Több pont azért jár, ha olyan könyvet rukkolunk, ami kiemelt, mert sokak vágya. Ilyenkor tíz pont jár kettő-nyolc megosztásban.

Az elhappolt könyveket a rukkoló kötelessége eljuttatni a happolónak, postán, vagy ha megoldható a személyes átvétel, akár úgy is. Ennek részleteit mailben egyeztethetik.  A vágyott könyveket megjelölhetjük akkor is, ha épp nincs fenn belőlük példány vagy nincs happunk. Vagyis pofonegyszerű minden. Elvileg.

Tapasztalatok

Elég hamar tudomást szereztem az oldal létezéséről, így körülbelül két hónapja magam is rukkolázom. Felhasználói tapasztalatok birtokában a gyakorlatban a következőképp látom a rendszert.

Most már rengeteg ember van – így rengeteg értelmezése van egyes alapelveknek. Csak néhány példa

Könyvcserélde – van, aki szerint alapvetően olvasásra kellene megszerezni a könyveket, aztán rrukkolni, így cserélgetni. Mások – mint én is – abban hisznek, hogy saját könyvért cserébe másikat kapok, mire akár azért vágytam, mert régen olvastam, akarok sajátot, de nehezen tudom megszerezni vagy drága.

Megtartom, nem tartom – van, akinek szálka a szemében az, aki csak megtartásra happol. Nekem is lett így könyvem, amit biztos nem rukkolok újra – míg “vak” happolásból lett olyan, amit nem is biztos, hogy elolvasok, csak akkor jó ötletnek tűnt… jelenleg nem támogatja bónuszokkal a rerukkot a rendszer.

Kiemeltek – most, hogy sok a júzer, hamarosan akkor lesz egy könyv kiemelt, ha legalább 25 ember happolná – a kezdeti szám 5 volt. Van, aki a Facebookon próbálja addig kiemeltté tenni a rukkolnivalóját, amíg nincs 25-ös limit, hogy sok plusz pontot szerezzen – ez szerintem nem tisztességes. Amúgy vicces, hogy jelenleg a legkelendőbb kiemelt A szürke ötven árnyalata, ami magában egy borzalom – általában a sikerlistás, sokat reklámozott holmik kerülnek kiemelt státuszba. És ennek a témakörnek a problémája az is, hogy kiemelthez hozzájutni már szinte lehetetlen, mert aki álló nap F5-öt nyomkod a gépén, mindent elhappol. Aki esetleg dolgozik, közlekedik, alszik, eszik, pisil, annak nincs lehetősége arra, hogy valóban könyvhöz jusson (én nem kapom már a maileket sem arról ha happolni vágyott könyvemből szabadult fel példány, holott eleinte így volt…). Ez komoly dilemma – elfogadjuk, hogy a szerencse, a jókor, jó helyen egyre nagyobb szerephez juit a felhasználói tábor bővülésével, vagy bedurcázva lelépünk? Nálam egyik sem, csak kesergek.

Posta vs. személyes átvétel – van, aki nem is hajlandó postázni – persze igyekeznek kigyomlálni ezeket a felhasználókat, helyesen -, van, aki pedig nem értékeli azt, ha a happolója nyitott a személyes találkára, pénzt spórolva neki. Jó kérdés, hogy mi elfogadható: ha csak nélhány metrómegállónyira vagyok hajlandó elmenni átvenni a könyvet, vagy ha Budapesten belül szinte mindenhova elmegyek? Én úgy gondolom, abban nem lehet kivetnivaló, ha a Belvárosból Csepelre én nem vagyok kész elmenni, hiszen az ALAP az, hogy a rukkoló állja a postaköltséget. (Más kéréds, hogy az minek rukkolázik például, aki egyébként külföldön tartózkodik, aki máson ekresztül oldaná meg az eljuttatást, nincsenek is naprakész infói sok esetben, hogy ahova letette a könyvet, onnan akármikor felvehető-e…)

Facebook – van, aki itt ajánl könyvet, itt jelzi, ha feltesz majd valamit, itt keres könyvet… a felhasználók szinte mind mást gondolnak arról, hogy ezt szabad-e

Azonnal passzolók – ha valaki happolta a könyvet, a rukkolónak még passzolnia is kell az oldalon, hogy visszajelölhető legyen. Elvileg az az ideális, ha passz előtt tisztázzák a felek, mi lesz az átvét módja és milyen kiadású, állapotú könyvről van szó. Azonnali passznál jöhet a bonyoldalom…

Adott kiadásra áhítozók – mert kell egy sor piros könyv, vagy mert iagzából egy bizonyos kiadású sorozatot akar összerakni. Ha nem a megfelelő a kötet, akkor nem is kell. Felemás érzéseim vannak ezzel kapcsolatosan, jobb lenne, ha minden kiadás szerepelneaz adatbázisban, látszana, mit happolt az ember.

Törölt könyv, happ, rukk – amikor valakinek tesznek fel egy könyvet, de nem ő happolta, jön a törlés. Vagy a felhasználó úgy gondolja, inkább nem rukkolázik többet, törli magát, és erről az, aki könyvet vár tőle, egy mailben értesül… zavaró dolgok ezek.

Fantomkötetek- a happokért nemlétező köteteket cserélgető ismerősök. Nagyon kisstílű.

Ugyanakkor!

A Rukkola hiánypótló és szuper kezdeményezés! Sok könyvhöz jutottam hozzá én magam is általa, olyanokhoz, amiket akartam a polcomra, olyanokhoz is, amelyek csak úgy eszembe jutottak vagy itt megtetszettek, és élményt jelentettek. Most kivárásra utazom, ha nem lesznek meg a nagyon vágyottak, az sem akkora baj, mert új meglepetések várhatnak a friss rukkolások közt. Minden könyv agy ajándék, és mivel vagy 15 happom van, én majd csak néha töltögetek fel egy-két megunt darabot. A könyvajándékozás amúgy is szokásom volt – így ezek legalább biztosan azokhoz kerülnek, akiket tényleg érdekelnek. És jó, hogy van egy ilyen felület mindehhez, amelynek jelentőségét jelzi csak az, hogy alig bő két hónap alatt ennyi kérdése vetődik fel vele kapcsolatosan. (Pedig nem említettem az elérhetetlen felhasználókat, az e-bookot/pdf-et/Romanát rukkolókat sem…) De remélem, a Rukkola hosszú életű lesz. Minden könyvmoly nevében.

London, az örökzöld

Nem az első Londonnal foglalkozó írás ez a blogon – a hónap elején ismét alkalmam nyílt a brit fővárosban járni, és némi munka mellett újabb olyan helyeket látogathattam meg, amelyek szerepeltek már a kívánságlistámon, de eddig nem tudtam beiktatni őket. Egyszer majd összeszedem mindazt, amit érdemes szerintem végigjárni Londonban, de most kezdem a legfrissebb élményekkel.

Buckingham Palace

Ezt már tavasszal is szerettem volna útba ejteni, de épp nem volt alkalmas az időpont: a plaotába akkor lehet csak belépni, ha a királynő és Fülöp hereg átcuccol Balmoralba, skót rezidenciájukra (aki látta A Királynőt, annak innen is ismerős lehet a hely neve). Nyáron azonban megnyitnak tizenhét úgynevezett State Roomot - ezek leginkább protokollszobákként funkcionálnak manapság, nevük azonban őrzi az eredeti funkciók nevét. Váró, rajzszoba, zeneszoba, képtár, bálterem is akad köztük. Ezeket lehet szépen sorjában bejárni egy ingyenes audioguide segítségével II. Erzsébet olgozójába, netán hálójába természetesen nem lehet bekukkantani, a híres ősök festett portréi és begyűjtött műkincsei azonban arra várnak, hogy az ember felfedezze őket szépen sorban.

A Palota

A palota, már a kertből

Praktikus infók: előre váltott jegy kell. Negyedóránként van beengedés, fedett várakozócsarnokba lépünk be. Innen kanyarog a sor a repterekére hajazó biztonsági ellenőrzésig. A látogatás alatt enni-inni, fotózni vagy videózni, illetve telefonálni tilos, a kertből lehet képeket készíteni. A megváltott jegy – 18 font – mellé jár az audioguide, amely minden teremről tartalmaz információkat, időnként választható plusz kitérőkkel.

A látogatásra érzésem szerint olyan másfél órát érdemes szánni, kényelmes cipőben, mert ez végig fogjuk gyalogolni. A bejárható termeket mind egy szálig jellemzi az, hogy fantasztikusan díszítettek, kiváló állapotban vannak, értékes műtárgyakkal tele. Nekem a legjobban a Canova-szobrokkal telizsúfolt földszinti terem tetszett, ahonnan egyébként már kifelé vezetett az utunk, ugyanott, ahol a királynő nyári kerti partijaira az előkelőségek is kitipegnek a makulátlan angol fűre. Kényelmes cipőt vegyünk fel mindenképpen, üldölgélni nem sok lehetőségünk lesz – a bálteremben, legfeljebb.

Ami most még érdekesebbé teszi a palotát, az a gyémántjubileumhoz kapcsolódó, stílusos gyémántkiállítás. Itt természetesen nagyon feltorlódik a tömeg, szóval extra adag türelem kell, ha szereténk megnézni a királynő hivatalos fotókon leggyakrabban viselt ékszereit, vagy a birodalom történelmének jelképeit.

Angol gyep…

A parkból szabad már fotózni, itt van egy hangulatos kávézó is – nem ültem be, így az árakról nem tudok, de egy kimerítő séta után az biztos, hogy jól esik leülni vagy itt, vagy a kertből a kijárathoz vezető sétány egyik padján, már ha találunk szabadot. Tény, hogy a belépődíj nem valami alacsony, viszont élmény a látogatás, amit sok érdekességgel támogat meg az audioguide. Magyar persze nincs a választható nyelvek között, jó angoltudás kell a megértéshez. Kifelé egy Royal GiccsShop várja még a látogatót, erősen kihagyható.

Sealife London Aquarium

Aki járt már a London Eye környékén, az láthatta az akvárium bejáratát is. Én a Closer című filmben láttam először, hogy ilyen látványossága is van a városnak, és egy ideje terveztem, hogy meglátogatom. Erre a helyre érdemes nagyon kipihenten érkezni, mert a föld alatt simán eltölthetünk két órát is, részben az akvárium méretének, részben a sok kihelyezett, elolvasható tudnivalónak köszönhetően. Legyen nálunk egy kétfontos is, ha bemegyünk – a miértről később.

Praktikus infók: a belépő húsz font felnőtteknek, a gyorsabb bejutást biztosító Fast Track jegy többe kerül, de más attrakciókkal – mint az Eye – kombinált jegy esetén lehet takarékoskodni. Lehet fotózni, de vaku nélkül, az állatok nyugalma érdekében. Sok a gyerek, rengeteg a fényképezgető – iPadddel is!!!! – turista és helyi. Zsivaj van, viszont akinek van rá potom 125 fontja, az kipróbálhatja a cápák közti snorkelinget. Érzésem szerint amúgy cápa meg rája van a legtöbb az akváriumban.

Ami nekem a legjobban tetszett – a koncepció, miszerint a nagy óeánok, tengerek áramlási útvonala adja meg a bejárható út tematikáját. A különböző vizekben őshonos állatokról és az ottani növényekről tudhatunk meg sok mindent, miközben láthatjuk is őket. Nagyon tetszett a néhány méteres üvegbarlang, melyben két oldalt és a fejünk fölött siklottak el a halak, cápák, ráják. Van szinte kötelező alapon olyan rész, ahol tengeri csillagot és ilyesmiket lehet tapogatni azoknak, akik nem undorodnak az ilyesmitől úgy, mint én. Mondjuk ezt a részt látogatásomkor feldobta, hogy – értelmezésem szerint – néhány rája összekülönbözött és széttépte egymást, így a sekély vízben haldarabok meg vér úszkáltak, felettük kedélyesen állt az akvárium munkatársa.

Medúza. Itt szép

Medúza, mobilkép

A különböző élőhelyeket bemutató blokkok hangulatban is megidézik az adott környéket, az esőerdő kivételesn élethűre sikeredett. Megtudhatunk érdekességeket magáról a Temzéről is, amely a vizet és az otthont adja ezeknek az állatoknak, és még pingvinek is vannak. Őket fura volt mondjuk úgy látni, hogy természetes fényt nem kapnak. Az akvárium láthatóan a fenntartható gondolat terjesztésére is gondot fordít, megtudtam így azt is, hogy cápauszony-levest nem csak azért nem fogok enni, mert alapvetően gusztustalannak tartom hanem mert a cápauszonynak nincs is íze.

A legviccesebb, amit nem tudtam kipróbálni, a tornádóautomata volt. Ehhez kell a kétfontos – az ember a zuhanyfülkeszerű kabinban magára húzza az ajtót, és a bedobott két fontért cserébe kap egy rendes szélvihart. Kifelé tisztességes és vicces cuccokkal teli a szuvenírbolt, az ember pedig kilépve szinte beleütközik egy McDonald’s-ba. Én nem mentem be, de gyerekkel ez kínosabb lehet.

Végül íme, egy telefonos videó, amit az akváriumban készítettem, a minőség ellenére is visszaadja a hely hangulatát.

Hamarosan jövök majd újabb Londonposzttal arról, hogy mit szeretnék még látni ott!

Címkefelhő

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 68 követőhöz